Hello, Ármin! - Szülésélmény 2. rész

#kismamablog #várandósság #szülés #szülésélmény

Húú, nem szándékosan húztam lyen sokáig a szülésélményem befejező részét, csak valahogy így alakult a sok, évvégi teendő mellett. Az előző bejegyzésemben olvashattátok, hogyan is telt a szülésünk nagy napjának a kezdete. Ha jól emlékszem, ott fejeztem be, hogy egy ügyeletes szülésznő is megvizsgált, aki jelezte, hogy itt gyors iramban közeledik a kis bébink. Majd bejött a fogadott szülésznőm is, ő is ráerősített, viszont jelezte, ő most gyorsan hazamegy megetetni a kutyáját - itt lakik a közelben, de hogy 8-9 előtt itt úgysem fog történni semmi..

Ez ilyen du. 4-6 körül volt.

Ádi is visszajött a gourmet ebédjéből, felvázoltam, hogy mi a helyzet, majd elkezdődtek a fájásaim, de tényleg ilyen nagyon gyengén, ezért kértem Ádit, hogy mérje a gyakoriságukat. Ez elég vicces volt, mert nekem egyből ilyen 3 perces majd még kevesebb perces fájásaim voltak. Mondtam, hogy ez így elég gyors, menjünk ki inkább a folyosóra, ahol picit "tornázhatok" az óriáslabdán. Az egész terhességemet végig labdáztam, még otthonra is vettem magamnak, és elhatároztam, hogy ezen tolom majd a vajúdást is.

Kimentünk tornázni, de kértem Ádit pár perc múlva, hogy mégis inkább menjünk be pihenni. Visszafeküdtem az ágyba, de a fájásaim egyre gyakoribbak és erősebbek lettek, már fájdalmcsillapítóért könyörögtem.

Na és a kedvenc sztorink…hm…

Nyílván körüljártam az egész szülés- vajúdás dolgot, volt egy prekoncepcióm, hogyan is szeretnék illetve nem szeretnék szülni.

Voltunk szülésfelkészítőn is, légzési gyakorlatokat vettünk át, illetve hogyan tud majd a férjem segíteni nekem egy kis tornával. Ahham! Na, akkor ezt az egészet foghattam meg, és az egész kuka. Ilyen fájások és sokk mellett, ami veled történik, nekem az utolsó dolog volt arra fókuszálni, hogy akkor miket is vettünk át, hogyan is kellene helyezkednem, ülnöm, feküdnöm és lélegeznem…

Természetesen a fájdalomcsillapítás terén is voltak elképzeléseim - én abszolút epidurális ellenes voltam, szerettem volna minél természetesebben megélni ezt az egész szülés-élményt.

Ahham. Az első durvább fájásoknál kiabálva kérte, hogy oké, sorry, meggondoltam magam, azonnal szeretnék egy jó nagy adag epidurális érzéstelenítőt :D szerencsére az anesztes kolléga épp a műtőben volt, így kimaradtam ebből a buliból. Azért a következő szülésemnél erősen újragondolom ezt a epid-témát. :)))

A szülésznőmmel természetesen átbeszéltük, hogy milyen fájás csillapítot szeretnék, és végül a nospa-algoflex duóban egyeztünk meg - nekem a menstruációim során is voltak azért elég durva fájdalmaim, ahol a legerősebb fájdalomcsillik sem segítettek, egyedül az Algoflex-M, így gondoltam, miért ne jönne be a szülésnél is.

Illeve muszáj még megemlítenem a kéjgázt. Ha-ha-ha. Erre totál rá voltam kattanva, még régebben olvastam róla, hogy ez milyen jó alternatíva a fájások tompítására, és mindenáron ki akartam próbálni, pedig sokan elrettentek tőle, mert hogy semmit nem hat, és nehéz jól használni az időben ki-be légzések miatt.

Hm.. szóval a kéjgáz. Megmutatták, hogyan kell hozzá levegőt venni, mikor kell beengedni és kiszívni - amúgy tényleg durván kontrollálni kell, hogy hasson! Szóval amikor érzed a fájdalmat - a ctg-n ugye már előtte látod, kb. Mikor jönnek, akkor nagy levegő, aztán kifúj, ott volt Ádi, csinálta velem végig, mondta, mikor mit. Bár volt, hogy mondta h most pihenjek, m épp nem jön fájás (igen, itt azért az energiatáraddal erősen kalkulálni és raktározni kell), szóval szerinte nem jön fájás, én pedig baromira éreztem, hogy ez egy irtó durva fájás lesz, még jó h magamra hallgattam! :) Szóval értitek, miért mondom azt, h az a CTG gép nem volt éppen a legjobb formájában.

Nekem annyira bejött ez a kéjgáz, hogy igazi kis nevetős-kacagós szeánszokat tartottam, másokat is arra bíztatva, hogy ezt ki kell próbálniuk. A mai napig annyit kacagunk ezen Ádival, tényleg ezen a napon, mi átéltünk mindent!

Szóval délután 5 óra körül kezdődött ez az egész, és annyira durva, hogy totál elveszítettem az egész időérzetemet, hogy mi mennyi ideig történt, mennyi ideig fájt.. De azt realizáltam, hogy valami viszont nagyon gyorsan történik, és az nem más, mind a babánk világra jövésének sebessége.

Ahogy már írtam, a szülésznőm épp a pihenőjére indult, ott hagytak a szobában, hogy szóljak ha kell valami, bent volt velem Ádám és egy gyakornok - Ohh, mennyit segített nekem, szegénynek párszor lehet eltörtem pár csontját!!!. Tényleg kb. semmi nagy dolog nem történt, csak egyszer azt éreztem, hogy a gyerek a lábam között van. Ezt jeleztem is a nővéreknek, de mondták, hogy nyugi, még nem lehet, de nemsokára valaki megnéz, de én erősködtem, hogy a baba tényleg itt van a lábam között, érzem a kis fejét. Addig erősködtem, még végre valaki megvizsgált, és igen, akkor turbófokozat és irány a szülőszoba.

Ahham! A 3 szülőszobából mindegyik foglalt volt, az egyikre vártunk, hogy kitakarítsák, viszont Szerényi Ármin nagyon gyorsan kiakart bújni. Annyira emlékszem, hogy már éreztem, hogy jönne ki a baba, és úgy toltak át futva a szülőszobára. Annyira előttem van ez a pillanat is, ahogy futunk a folyosón, és kb. Az összes nővérrel, szülésznővel, orvossal szemeztem akivel ezen a napon találkoztam. Tényleg, mint valami filmben, amikor ilyen flashback megy a film végén, és következik a finálé.

Teljes időtlenség… Ott volt a szülésznőm, az orvosom (aki helyett végül a helyettese jött be) és két idősebb szülész-orvos, egy hölgy és egy férfi. Látszott rajtuk, hogy ők azért már régi motorosok, és annyira megnyugtató volt a jelenlétük.

Ádám annyira támogató volt, pedig a várandósságom elején még az is kérdéses volt, hogy jelen lesz egyáltalán a szülésnél, annyira parázott minden ilyen orvosi dologtól.

És igen.. nálunk ez a szülés-dolog abszolút egy igazi kis csapatépítő volt, egy eszméletlenül erős kötelék. És olyan jó érzés még mindig visszagondolni, hogy milyen klassz csapat vagyunk MI így együtt.

A dokik bármit mondtak, Ádám mindig megismételte nekem, lassan és mélyen a szemembe nézve, ezzel nyugtatgatva és támogatva, hogy én is úgy csináljam.

Így visszaemlékezve a szülés legrövidebb része a kitolás volt, de nyílván ilyenkor totál időzavarban vagy, azt sem tudod mi, hogy, mikor történik.

Amire világosan emlékszem - már tényleg nagyon a végén jártunk, nyomtam a tolásokat, és valahogy a háttérben - ez is mint a filmekben, amikor így elhomályosulnak a dolgok, és hallod a hangokat még a háttérben - a két idősebb orvos azt vitatta éppen, hogy oké, ez lesz az utolsó, ha ez nem sikerült, akkor irány a műtő.. és ez az egy mondat akkora erőt adott nekem. Egész gyerekkoromat végig teniszeztem versenyszerűen, és valahogy úgy éreztem magam, mint egy 3 órás meccs végén - a 40 fokban, döntő szett tie breaknél (ami nálam elég gyakori volt), hogy akkor itt és most, ez az utolsó esélyem, és igenis, MEG TUDOM CSINÁLNI! Összeszedtem a maradék erőmet, kérdezték, hogy készen állok, nyomjuk, ééééés….. Szerényi Ármin kidugta a kis buksiját, és megmutatta magát a világnak.

Hát tényleg ez a világ egyik legcsodálatosabb pillanata, ami csak a tiétek, az itt és most pillanata, az igazi kis csoda.. a Ti kis csodátok. A Miénk.

Hello Ármin! :)

Képzeljétek, az egész szülés-dologban a legjobban a méhlepény “megszülésétől” féltem, erről hallottam pár para sztorit, meg hogy durvább mint a szülés… Öhm. Hát én szerencsére semmit nem éreztem belőle, szinte észre sem vettem, csak azt láttam, hogy a szülésznőm még ott matat bennem. :)

Minyót egyből rám tették, és segítették, hogy a kis szájacskája megtalálja a cicimet - az azóta is kedvenc helyét rajtam.

És mindezt a csodát már családként élhettük meg - hármasban. Magunkra hagytak, nagy csend volt körölüttünk. Mi meg csak gyönyörködtünk ebben a kis manóban.

Nem tudom mennyi időre hagytak magunkra, de amikor visszajött a szülésznőm, és közölte, hogy akkor most mehetünk a szobámba - én kb. Felpattantam az ágyról, és mondtam, akkor oké, lets go! :D

Ahham… kérték, hogy akkor most üljek vissza, nyugi, ha szeretném, ha nem, tolókocsival megyünk fel az emeltre. Nem hiszitek el, de annyi erőm, energiám volt, igazi természetfeletti energiát éreztem magamban, úgy éreztem magam, mint aki egy maratont is le tudna futni.

Sajnos Ádámmal el kellett válnunk, ő már nem jöhetett be a kórtermekhez, a bébi pedig ment a bébiőrzőbe. Annyira előttem van az egész nap, és az éjszaka is. Ádám még kiment gyorsan valami enni-innivalóért hogy feltölthessem a tarályaimat, amit az egésznapos kemény kis csapatépítőnk leszívott. Ott “vacsiztunk” kettesben a folyosón, olyan meghitt volt az egész, és csend mindenhol körölüttünk.

Szerintetek melyikünk tűnik fáradtabbnak? :)

Majd Áditól is el kellett búcsúzni, én pedig egyedül sétáltam vissza a sötét folyosón, amit csak a távoli kinti fények világítottak meg az üllői útról.

Ez volt hát a szülésélményem. Köszönöm, hogy velem tartottatok!

A következő bejegyzésekben megírom, hogyan telt az a 3-4 nap, amit a kórházban töltöttünk, illetve ígértem még nektek egy kórházválasztós írást is, végül miért a sote2 mellett döntöttünk. Aztán pedig kezdetét veszi a Mincivel az élet sorozatom! :)